Visszatekintés

Népszokások - Az élet ünnepei

A születés

A gyerekáldást mindenütt szükségesnek, természetesnek tartották; közösségük, családjuk továbbélése feltételének tekintették. A 20. század első harmadáig a családon belüli nagyszámú munkaerő biztosítása érdekében sok gyermek volt kívánatos. A gyermektelen házaspárokat szerencsétlennek tartották. Máig ismertek a gyermekszaporodást elősegítő és gátló eljárások.

A terhes nő külső alakja szerint, ha hegyes volt a hasa, fiút várhattak, ha duzzadt volt az ajka, s gömbölyű a hasa, lányt. A hányás és émelygés is lányt jelzett.

A várandós anyára megkülönböztetett figyelmet fordítottak, kivált az első félidejében. Minden kívánságát teljesíteni kellett, nehogy elvetéljen. Elnézték neki, ha gyümölcsöt vagy más ennivalót lopott. A hasonlósági mágia magzatot védő tiltásai szerint nem volt szabad megcsodálnia a rossz, csúnya dolgokat, nem eshetett rá eper vagy más gyümölcs, nem érinthette kifröccsent zsír, kicsapó láng, mert jelt hagy a gyereken. Tilos volt súlyát megmérnie, fogat húzatnia, mert meghal a csecsemő. Nem lophatott tököt, mert kopasz lesz, nem ihatott vödörből, mert nagy lesz a szája stb. Szokás volt az, hogy a kismama kukoricát lopott terhessége alatt legalább egyszer, mert akkor hosszú, és sűrű haja lesz a babának.

A szülésig a terhes nők általában dolgoztak. Első gyerekként az apák fiút vártak. A szülést a kórházi szülés elterjedéséig a bába vezette le, ha a várandós anya hasa leülepedett, várhatta a hívást. A század első felében az anyák otthon ágyban vagy szalmazsákon szültek. A könnyű szülés érdekében az anya haját, kontyát leengedték, az ajtót kinyitották. A szülés körülményei alapján jósolták meg a gyermek jövendőjét: ha az anya jajgatott, egész életében szerencsétlen lett, ha áprilisban született, szeszélyes lesz, mint az áprilisi idő, s ha az újév napján, szerencse várta. Általános hiedelem, hogy a burokban, és foggal született gyerek szerencsés sorsú lesz. A napoknak is jelentősége volt. Ha hétfőn született, akkor friss, ha kedden, akkor kedves, ha szerdán szerelmes, ha csütörtökön szerény, ha pénteken szerencsétlen, ha szombaton szomorú, ha vasárnap, akkor büszke lesz.

Legveszedelmesebbnek tartották a szemmel verést. Ellene szenes vízzel, vizelettel való lemosással, füstöléssel, illetve ráolvasó szöveggel védekeztek. S a látogatónak meg kellett köpködnie a babát, hogy szemről ne essen.

A keresztelőt minél hamarabb lebonyolították.

A keresztelő lakomát mindenütt megtartották. A gyerekágyas anyának a rokonok meghatározott rend szerint hoztak ebédet. Az anya a hatodik hét után mehetett ki az utcára, addig tisztátalannak tekintették. A kisgyerek haját egy éves korig tilos volt levágni, mert elveszíti az eszét, nem vághatták le a körmét (az anya lerágta neki), mert minden az ujjához tapad. Nem nézhetett tükörbe, mert nem fog beszélni.

Lakodalom

A fiatalok ismerkedésének lehetőségei a társas munkák (fonó, tollfosztó, kukoricafosztás), a vasárnap délutáni táncok, a jeles napok báljai, a közös munkák, a vásárok és a búcsúk.

Az udvarlásnak megvolt a maga rendje. A lányt a fonóról a legény előbb csak az utcája sarkáig, majd később a házuk kapujáig kísérhette, csak ha komolyabb szándéka volt, mehetett be a szobába.

A házasságnak első, a népi jog által a közösség előtti szentesített szertartása az eljegyzés volt. Ezt megelőzte a leánykérés, melynek az első világháborúig háromfázisú, archaikus változata volt. A legény anyja, apja, valamelyik rokona általában szombaton megkérte a lányt, általában már akkor választ adtak a kérésre. Ezután következett az eljegyzés, a kézfogó. A lakodalmat irányító násznagy beszédben szintén megkérte a lány kezét.

A jegyespár részt vett a háromszori templomi hirdetésen. Utána legtöbbször gyorsan következett a hívogatás. A lakodalmat korábban hétfőn tartották. A vőfélyek vasárnap hívogattak. Mondandójukat verses formában adták elő, leggyakrabban egy héttel az esküvő előtt. Mellüket szalagok, hosszúkendők, kalapjukat rozmaring vagy szalagok díszítették. Jelképük a színes szalagokkal átkötött rézfokos vagy bot. Ezt a szóbeli hívogatás követte, amit a menyasszony és a vőlegény személyesen tett.

Időközben megvették a vőlegény és a menyasszony ajándékait. A meghívottak hozzájárultak a lakodalmi étkezéshez. Rokonsági foktól és a megjelentek számától is függött, hogy mit vittek, de nagyon egyszerűen. A faluban nem vittek süteményt, hanem alapanyagot (néhány tojást, lisztet, zsírt, cukrot stb.), s a lakodalmas háznál sütötték meg a szakácsasszonyok.

A sütemények közül is inkább szárazabbakat, egyszerűbbeket sütöttek. Éjfélkor kalácsot osztogattak, és vágtak fel. Volt menyasszonyi, násznagyi, és a nyoszolyói kalács.

Amikor vitték a sütéshez valókat, akkor nyújtották át az ajándékokat is, amelyek századunk közepéig jelképesek voltak (kisebb használati tárgyak, edények, vánkos, párnahuzat stb.) A drága ajándékozás az 1950-60-as évektől vált általánossá. A hozott tyúkokat a lakodalom előtti nap levágták és lekopasztották. A férfiak állították fel a sátrat, ölték a tinókat, a hízókat, a birkákat. Ha nem volt sátor, akkor a lakóházban zajlott le a lakodalom.

Mivel hétfőn volt az esküvő, ezért előtte való nap, vasárnap készítették a csigát. Mindenki vitt egy kevés lisztet, tojást, és abból gyúrták a tésztát.

A bokréta kötés a lányok feladata volt. Akik még nem voltak férjnél, azok a lányok összegyűltek a lányos háznál, és késő estig dalolva dolgoztak. Ide fiúk nem mehettek.

A lakodalmak a 19. század első felében még egyhetesek, a század végére háromnaposak lettek, s századunkban váltak egynapossá. Az előkészületeket s a takarítást is figyelembe véve most is több napig tartanak.

Az esküvő napján a vőlegény saját násznagyával az élen, és rokonai kíséretében elment a menyasszonyért. Ehhez szintén számos játékos elem társult. Az utat lánccal, kötéllel zárták el, a vőlegénynek ki kellett váltania magát és kísérőit. Ebben a násznagy segített a vőlegénynek, ő fizetett, vagy teljesítette a kéréseket.

A vőlegény és a menyasszony esküvő előtti búcsúztatásakor, a menyasszony kikérésekor, a vőlegény házánál történő bemutatásakor hosszú, bibliai példázatokkal fűszerezett vőfélyi beszédek hangzottak el a két fiatal nevében.

Az esküvőre menet a menyasszony nem tekintgethetett semerre sem, nem indulhatott el ballábbal, nem láthatott nyitott sírt, nem találkozhattak üres szekérrel, visszafelé nem jöhettek ugyanazon az úton, mert szerencsétlen lesz az élete. Az esküvőn (vagy aznap más időben) a menyasszonynak rá kellett lépnie vőlegénye lábára, hogy ő legyen az úr a háznál. Pénzt is szórt a templom előtt, vagy a cipőjébe tett pénzt, hogy gazdag élete legyen. A lakodalmi menetből a nyoszolyólányok kaláccsal, borral, később süteménnyel kínálták a bámészkodókat. Egész idő alatt kurjongattak a régi zajcsapás hagyományaként, emiatt kísérte a násznépet a zenekar is.

A hit után, ha a lakodalmas ház kapuját a szakácsasszonyok elállták a fiatal pár előtt, csak akkor kaptak bebocsátást, ha megfejtették a feltett találós kérdéseket. Ilyenkor szintén fizetnie kellett a násznagynak, s ha ez megtörtént, akkor búzával, vagy rizzsel dobálták meg a fiatal párt, hogy sok pénzük legyen.

Eközben a sátorban, a teremben szólt a zene. A főhely mindig a fiatal párt illette, mellette ült a násznagy és közvetlen rokonai. A szülők rendszerint a felszolgálásra ügyeltek.

A vacsora mindenütt bőséges volt.

Minden egyes étel, ital felszolgálásakor tréfás, sokszor sikamlós rigmusokkal harangozták be a fogást. A menyasszonynak korábban szemérmesen kellett viselkednie, alig ehetett. A fiatal párt egy tányérból etették, s erotikus célzattal a levesükbe két burgonyát és egy hosszú sárgarépát tettek. A vacsora végeztével mindenütt adakoztak a bekötött, állítólag leforrázott kezű szakácsnéknak.

Éjfélkor volt a kontyolás, ahol a férjezett asszonyok pikáns, zavarba ejtő dalokat énekeltek, hogy felavassák az új asszonyt. A férfiak néha beszöktek, hogy elrabolják a menyasszonyt, akit a férjnek kellett kiváltania.

A felkontyolt menyecskét a vőfély tréfás versezettel mutatta be. Szitát vagy tálat rázva ajánlotta eladásra az új asszonyt. Ez volt az ifjú pár első keresete. A tánc végén is ügyelnie kellett a vőlegénynek, nehogy elrabolják új asszonyát.

Másnap takarítottak, de újra visszahívták a vendégeket a maradék elfogyasztására, visszavitték a kölcsönkért edényeket. Még ilyenkor is mulattak, daloltak, táncoltak.

A halál, a temetés

A halállal összefüggő szokások, hiedelmek a régmúltba nyúlnak vissza, ezért általában egységesek. Az élet utolsó állomására az emberek rendszerint felkészültek, elrakták azokat a ruhákat, amelyekben akaratuk szerint eltemetik őket, s igyekeztek rendbe tenni minden dolgukat.

Akkoriban jobban hittek a közismert előjelekben: ha megszólalt a kuvik, ha leesik a kép, ha szokatlanul reccsen az ágy, ha váratlanul kinyílik az ajtó, ha nyugtalanul vonít a kutya, nyávog a macska, mind a halál eljövetelének a híradása volt.

A haldokló körül összegyűlt a család, imádkoztak mellette. A sokáig és nehezen haldoklót a mestergerenda alá fektették, a katolikusok feszületet vagy olvasót adtak a kezébe. A halál beálltát jelentették a rokonságnak, a papnak, a koporsókészítőnek. S a közösség számára megszólaltatták a harangot. Mindig megmosdatták. A férfiakat megborotválták. Felöltöztetését még meg nem merevedett állapotban végezték. Szemére pénzt vagy kavicsot helyeztek, nehogy valakit maga után hívjon. Az állat felkötötték vagy bibliát tettek alá.

Általában a tisztaszobában ravatalozták fel. A koporsóba belerakták az elhunyt által kedvelt holmikat (szemüveget, botot, pipát). A lányokat, legényeket menyasszonyként, vőlegényként öltöztették fel.

A halál pillanatában a tükröt a fal felé fordították, újabban a rádióval, a televízióval együtt letakarják. Amíg otthon volt kiterítve a halott, mellette virrasztottak. Az éneklés szünetében a halott tiszteletére pogácsát, kalácsot adtak.

A temetést az előírt időkereten belül végezték. Senkit nem hívtak, a közösségnek erkölcsi kötelessége, hogy elbúcsúzzék az elhunyttól. A temetés az református, vagy katolikus szertartás szerint bonyolódott le. Az ablak kinyitásának - sokszor ugyanabban a helységben - kétféle módja volt: mindjárt a halál beállta után, vagy a koporsó kivitele után, hogy a lelke elszállhasson. A koporsót mindig lábbal előre vitték ki a férfiak vivőfán. A hozzátartozók a sírba leeresztett koporsóra koszorúkat, virágokat és göröngyöket dobtak, hogy nyugodt legyen a pihenése. A rokonok a temetés után halotti toron vettek részt a háznál, ahol egy egyházi ének eléneklése után egy szelet kalácsot, és egy pohár bort fogyasztottak el. Ezután mindenki hazament.

A halottmosó-vizet elérhetetlen helyre öntötték, az ágyszalmát s a ruhákat, amelyben meghalt, elégették, vagy kimosva a szegényeknek ajándékozták. Általános hiedelem, hogy a halott lelke mindaddig őrt áll a temető kapujában, amíg meg nem hal valaki. Hiszik, hogy az első vagy a második éjszakán, sokszor hosszabban is, hazajár a lélek, nagy zajt okozva. 

Egyéb népszokások

A fonás

A fonás hasznos tevékenysége mellett az ismerkedés, a társas szórakozás lehetőségét jelentette, mind a fiatalság, mind az idősebb korosztály életében. A hosszú téli estéken a szorgos munka és a jó szórakozás mellett megismerték egymás természetét.

A fonás hagyományát Bózsván mindig ápolták, s fejlesztették. A mesterség fogásait a nagymamák adták tovább, lányuknak, unokáiknak. Azt mondták, úgy kell fonni, hogy az ujjukat ne "bicegtessék" az orsón, hanem pergessék meg az orsót olyan gyorsan, hogy ne lehessen látni a forgását. Úgy lesz jó a sodrása a fonalnak, úgy lesz szép belőle a vászon. Azt tartották az öregebb asszonyok, hogy aki nem tud jó fonalat fonni az nem fog az urának erős gatyát szabni. Ha elszakad a gatya, akkor a menyecske rosszul vizsgázott fonásból.

Amikor a lányok elvégezték az elemi iskola hat osztályát, már nagylányoknak számítottak, "süldőlányoknak" hívták őket, ők már mehettek tanulni fonni.

A faluban a tehetősebbek vetettek maguknak kendert, főként a patak partján lévő házaknál, mert ott áztatni is tudták. A szegényebbek elmentek a Bodrogközbe,- akkoriban inkább Tiszakarádra- ahol segítettek a kendert tilolni. Fizetségül kapták a tilolt kendert, és azt fonták meg itthon.

A fonáshoz csak guzsalyukat vitték el a lányok, szöszt, és orsót a fonató háznál adtak. A fiúk is elmentek oda a lányok után, nekik is akadt munka, ők motollálták le az orsókról a fonalat.

Nagy becsben volt az a lány a fonóban, aki a fiúk előtt is jól tudott fonni, úgy pergette az orsóját, hogy egy este két tekert orsóval is tudott fonni. Az ilyen lányokat a fiúk hamar kinézték maguknak. A szüleiktől is azt hallották, hogy az ilyen lány életre való, jó gazdasszony válik majd belőle.

Ha valamelyik fiú kiszemelt magának egy lányt, azt sokszor próbára tette. Megbízta legjobb barátját, hogy próbáljon neki udvarolni, ha szóba áll-e vele. Ha a lány kitartott, nem állt szóba más fiúval, akkor tudta, hogy a lány részéről is Ő a kiválasztott. Azokat a lányokat, akik a fonóban egymással is hamar összevesztek, a fiúkkal is szájaskodtak, hamar elbeszélték egymás között. Azt mondták rá, hogy hiába szép a lány, de igen nagy a szája, jó lesz tőle vigyázni, hogy a nyelvére ne kerüljön senki.

A szórakozásra munka közben is volt jó lehetőség.

Ilyen az orsó elejtése. Ha olyan fiú ült a lány mellett, akit szívesen megcsókoltak volna, akkor akarattal is elejtették az orsójukat, hiszen azt csókkal lehetett a fiútól visszaváltani. Ha olyan fiú került melléjük, aki nem tetszett, nagyon vigyáztak a lányok, hogy le ne essen az orsó. Énekeltek, daloltak esténként a fiúk jó mesékkel és történetekkel szórakoztatták a lányokat. Az esti fonás kilenc óráig tartott.

Fonás közben, és a fonás végén is kínálták az embereket, de csak egyszerű étekkel. Főtt kukoricával, vagy susinkával (aszalt almával, és körtével). 

Kukoricafosztás

A kukoricafosztás őszi társas munka. A betakarítás után a kukoricacsöveket a házaknál rokonok, szomszédok, ismerősök segítségével megfosztják a levelétől. Elnevezése vidékenként változó, itt kukoricafosztásnak hívják. Mint minden munkát, ezt is viszonozták. A munka közben daloltak, néha táncra perdültek. Századunkban is még sokáig szokás volt a kukoricafosztás. Nóta és tréfálkozás mellett dolgoztak. A háziaktól főtt kukoricát kaptak, és tréfából üszkös kukoricával kenegették egymást. Különös jelentőségű a piros kukoricacső. Aki piros kukoricacsövet talált, mehetett lefeküdni. 

Tollfosztó

A tollfosztó az asszonyok, lányok társas munkája volt a téli időszakban. Mint a többi kaláka jellegű munka, a tollfosztás egyúttal a közös szórakozás alkalmát is jelentette. A falu összes nő tagja összegyűlt: régi meséket elevenítettek fel, megbeszélték a falu életét, szájukra vették az egykori, a mostani, s a reménybeli eseményeket.

Egy házhoz addig jártak, amíg a munkát befejezték. A 20. század elején még gyakoriak voltak a tollfosztók. A segítőket pálinkával, kaláccsal kínálták. A lányok és asszonyok leülnek a korábban összegyűjtött tollak mellé, és a kemény szárról letépték a piheszerű anyagot. Ezt a pihét időről ­időre nagyobb párnahuzatba szedték át, és folytatták a fosztást, amíg tartott a toll. Közben énekelték a Tollfosztóban voltam az este... kezdetű dalt.

A kemény szárakat (sztopkát) díszpárnákba töltötték. A munka figyelmet és fegyelmezett viselkedést igényelt, hiszen a hirtelen mozdulatok kavarta légáram magával sodorhatta az alapanyagot, és összekeverhette a végtermékkel.

Az átlagos falusi ember ágya alját a szalmazsák jelentette, erre került a tollal töltött derékalj, melynek mérete nagyjából azonos volt a szalmazsákéval, illetve a rá kerülő lepedőével.

A párna a stafírung egyik fontos tartozéka. A készletet általában 4 párna, és ennek megfelelő "dunyha" tette teljessé. Ha a gazdának több lánya is volt, akkor sokszor éveken át gyűjtötték, majd fosztották azt a tollmennyiséget, melyet sikeres leánykérés esetén a hozomány ("stafírung") részét képező ágyneműhöz felhasználtak.